És minden problémát úgy akarunk megoldani, hogy változást csak a másiknak kell, lehet produkálni. A cigánynak, a szegénynek, a gyereknek, a családnak, mindenkinek. Egy van, ami állandó, és megingathatatlan, az intézményrendszer, a maga előírt protokolljával.

Persze menne ez, ha ennek a fix rendszernek nem lenne működési hibája. Ha tökéletes lenne. De nem az. Mégis úgy szervezünk mindent, mintha az lenne. Bűnbakot képzünk a másik oldalból. És azt hiszem, már el is hittük, hogy mi, pedagógusok is tökéletesek vagyunk. Nem nekünk kell változni, hanem nekik. Azoknak, akik nem értik, hogy mi tudjuk, mi a jó. Nekik is. De állíthatjuk ezt? Szerintem nem. Akkor meg miért ragaszkodunk konokul a szabályainkhoz, iskolában, hivatalban? Miért tekintjük megingathatatlannak azt, amit előírnak nekünk? Miért nem tekintjük magunkat is változónak ebben a változó világban? Most annak az idejét éljük, mikor az előírások sokkal erősebbek lesznek. Központibb oktatásirányítás körvonalazódik. A gondolkodókban a kétkedés csírája is fölösleges lesz. Mert meg lesz mondva. A hibátlan, tökéletesnek hitt rendszerben. Ami állandóbb lesz, mint a korábbi volt. Bizonyára kiszámíthatóbb, ellenőrizhetőbb. Ha valami nem sikerül, akkor a hiba sosem ebben lesz. Hanem azokban a fránya gyerekekben. A másképp gondolkodóban. A cigányban. Az SNI-ben. A nem vallásosban. Alkalmazzuk hát majd az intézményrendszer védőszárnyai alatt az előírtakat, és megtanítjuk a feltétel nélküli elfogadást, megerősítjük a szabálytudatot, kiirtjuk a kétkedés képességét. És lassan majd mindenki azt hiszi, így a jó. A hiba pedig mindig a másik oldalban van.

A cikk teljes szövege a tani-tani info honlapon olvasható.