Nem megyek készületlenül az órára, nem hiszem azt, hogy szuperpedagógus vagyok, nem alázom meg a gyerekeket. A szerző cikksorozatában saját élményű történeteket idéz fel, és ezek segítségével fogalmaz meg pedagógiai alapigazságokat.

„Pályám kezdetén velem is előfordult, hogy hirtelen, ösztönösen reagáltam bizonyos dolgokra, ám ilyenkor is nagyon vigyáztam:meg ne bántsam a gyerekeket! Olykor nyersen voltam őszinte, megjegyzem, erre ma is képes vagyok, ha szükségét látom. De ez a reakcióm főleg felnőtteknek, kollégáknak szól, mert ők talán elviselik. Az ösztönös, hirtelen reakciókat azonban hibának tartom.

Egy rosszkor odavetett, át nem gondolt jelző, megjegyzés és a gyerekben egy világ dőlhet össze. Magam is sokszor mondtam ebédeltetés közben tréfásnak szánt megjegyzésemet: Tömjük csendben a majmot! – én is így hallottam annak idején és humorosnak is tűnt, de nem biztos, hogy mindenkinek az. Utólag ez sokszor eszembe jut. Hibáztam vajon? Megbántottam vele bárkit is? Lehet. Olyan sokszor beszélünk dühből, kellő meggondolás és megfontolás nélkül!.

Belegondoltunk már valaha, hogy milyen érzés lehet „butának” lenni?! Milyen érzés lehet annak a gyereknek, aki valószínűleg otthon is megkapja a magáét a szüleitől, hogy az a közösség, melynek eddig egyenrangú tagjának vélte magát, most kineveti, kigúnyolja? Ezek a gyerekek nagyon hamar kerülnek a perifériára, lesznek egy osztály kívülállói. Előbb csak ezért, később már dacból sem igyekeznek majd jobbak lenni. Innentől a folyamat, hacsak nem kerül egy jó szakember kezébe, szinte megállíthatatlan. Ezek a gyerekek elvesznek. Vigyázzunk rájuk, tiszteljük bennük is az embert!

Beszélni kell a napjainkban indulatokat korbácsoló agresszióról az iskolákban. Sajnos egyre gyakoribb a gyerekek között is egymás bántása, megalázása, sértése. Lépjünk fel következetesen ezen jelenségek ellen! Az iskolai erőszak és különösen annak egyik fajtája, a verbális erőszak, mindig is jelen volt a sulikban, a testi erőszak kevésbé. Ennek egyik oka a nagyobb fegyelem, kevesebb „szabadság”, illetve a következetesebb családi és környezeti nevelés volt. Mindez ma már nincs így! A család alig képes betölteni ezt a feladatát, erről jó huszonéve írtam diplomamunkámat – probléma volt ez már akkor is, bár nem volt általános jelenség. Ma szinte nem találni iskolát, ahol a csúnya, közönséges beszéd ne lenne általános – még a jó nevű iskolákban is rendszeresen elhangoznak trágár mondatok, kifejezések és szavak. Nem mondhatjuk azt, hogy sajnos az van, és nem tárhatjuk szét megadóan a kezünket!

Az iskolai erőszak mögött is szinte minden esetben megtalálható a megaláztatás, a vélt vagy valós sérelem. Ennek nincs helye a gyerekekkel való munkában – különösen egy pedagógustól elfogadhatatlan ez a viselkedés. Egy viccesnek szánt megjegyzés is komoly károkat tud okozni.”

A cikksorozat a www.osztalyfonok.hu honlapon található.