Kik voltak fegyelmezetlenek az órán? Természetesen a szülők. Az utolsó tizenöt percben a sarokban három anyuka folyamatosan hangosodó duruzsolásba gerjesztette egymást, ami aztán normális hangerejű beszélgetésbe csapott át.
Nemrég nyílt nap volt egy közeli általánosban, úgyhogy megbeszéltük Mollyval, hogy felváltva (mert valakinek a hajósinasra is kell vigyázni) bemegyünk pár órára, meg körülnézünk az iskolában, hogy vajon megfelelő hely lenne-e a kadét számára. Először én mentem be, feliratot nem láttam, kérdezősködni nem volt kedvem, viszont még úgyis volt pár percem, úgyhogy mászkáltam egy kicsit a folyosókon. Már elfelejtettem, mennyire sodró lendületű egy szünet, amikor különféle méretű kölykök rohangálnak folyamatosan beszélve, nevetve és vitatkozva mindenfelé, a nagyobb lányok párosával álldogálva, felnőttesen trécselnek a lépcsőkorlátnál, mások szendvicset esznek, szekrényeket nyitogatnak, meg rajzfilmekről beszélnek. Néhányszor csaknem elsodortak, aztán visszaemlékeztem a rövidke tanárságom alatt tapasztaltakra: messzire nézve, lendületes léptekkel, a folyosó közepén, és akkor félrehúzódnak. Ezután már csak egy kétméteres kamasz lépett a sarkamra, de ő udvariasan bocsánatot kért.
Céltudatosnak álcázott lépteim végül elvittek a másik portáig, ahol útbaigazítottak, és nemsokára beléptem az osztályterembe. Az őskorból itt veszejtett vénember lévén én még a katonás padsorokhoz vagyok szokva, üdítő volt a nagy csoportokba rendezett padok látványa, így tulajdonképpen négy hatalmas asztalt ültek körbe a gyerekek. Hátul egy halom kis támla nélküli sámli állt a vendégeknek (még senki sem volt rajtam kívül), de rutinos derékfájósként gyorsan kerítettem egy kényelmes, támlás széket a sarokból, szerencsére beteg volt valaki az osztályból… Leültem, a gyerekek pillanatnyi zavarral pillantgattak rám, én minimum ugyanennyire zavarban voltam, és igyekeztem egyszerre felnőttesnek, tapasztalnak, higgadtnak, eltökéltnek, varázslatosan érdekesnek, megbocsátóan kedvesnek és gunyorosan bölcsnek látszani, ami sajnos túl nagy feladatnak bizonyult. Közben valaki rám ejtett egy radírt – itt az alkalom, hogy a berozsdásodott apuka felvegye a ritmust, gondoltam, egy jó poénnal és egy cinkos mosollyal egy szempillantás alatt megértetem velük, hogy értem én a csíziót, magam is komisz kópé voltam nem is olyan rég... Ez persze nem volt igaz, minden szabályt kínosan betartó, félénk kisfiú voltam, de ezt nekik nem kell tudniuk. Persze semmi értelmes nem jutott eszembe, ezért eltúlzott szívélyességgel rávigyorogtam az épp elnézést kérő kissrácra, és rekedten, felvont szemöldökkel azt rikácsoltam: „Ez már az óra, hehe?”
- Nem, ez még nem – válaszolta a kissrác, aztán elborzadva elfordult, és egész órán nem is mert többé felém nézni. Nem hibáztatom szegényt.
Oké, nem is kell bratyizni, jobb a visszafogott távolságtartás. Hátradőltem, és figyeltem. Közben újabb szülők érkeztek. Igen, ő elhanyagoltabb, mint én, rajta jobban nyomot hagytak az évek, ő bénább, mert leejtette a sapkáját meg a pulóverét, ő nem gondolkodik előre, mert kiült az egész osztály elé, ahol 45 percen át kellemetlenül érzi majd magát, ő kemény csaj, aki bízik magában, mert elhozta a kisgyerekét is, stb.
Pörgős, vicces angolóra volt, a gyerekek mind jó fejek voltak, a tanárnő nagyon figyelt rájuk, és ezt meg is hálálták. Nyugodt, jó humorú osztály volt, és nem hiszem, hogy ez ritkaság lenne. Felötlött bennem a rengeteg vészmadárkodó kritika, amit a fiatal generációkról szoktak megfogalmazni, a sok „hová tart ez a világ” és „az én időmben még nem ez volt a stílus” jellegű károgás, amit általában olyan átlag- és szakemberek pufogtatnak, akik kezdenek megrémülni attól, ahogyan a világ elmegy mellettük. Pedig a világ kevéssé változik...
(A teljes írás itt olvasható el: http://bezzeganya.postr.hu/farkas-az-iskolaban)
